Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esélyegyenlőség (2010. május 9.)

2010.05.09

Menni vagy nem menni, ez volt a legnagyobb aktuális kérdés tegnap reggel. Borús idő, júúúj! Szél, ajjaj, a szemem! A nagy kék mennyezetről lógó sötét felhők, esőkabátot elő! Ilyen gondolatok cikáztak bennem a korai órákban. Álmos voltam, és fáradt, a zsibongós hét mindig kifáraszt, szóval porcikáim a pihenést kívánták. Csakhogy, hmmm... hmmm... már megrendeltük a buszt, hogy eljussunk valahogy az Esélyegyenlőségi nap idei rendezvényére a Millenárisba. Túl gyors tempóban nem keltem, mert előző éjszaka hajnalig ébren voltam. Valójában csöppet sem izgatott, mi lesz, hogy lesz, azt biztosra vettem, hogy Barnabás, mint hajdanán, ezúttal se fog időre érkezni. Igen ám, de ezennel tévedtem. Kétszeresen. Nem Barnabás állított be, hanem nagy csudálkozásomra Valéria a személyi segítőjükkel, Laurával. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna őt, bár azt mondta, találkoztunk már. Ő vezette Valériáék kisbuszát, ami egyben Barnabásé is, mivel egy azon alapítványhoz tartoznak. Nos, Laura időre akart érkezni, mondván, ne várjak rájuk. s így a megbeszélt óra előtt kopogtattak be az ajtón. Szóval Barnabás helyett ő toppant be, no és Valéria. Átfutott az agyamon többször is, hogy így lesz, de nem tudatosult bennem kellően. Valéria csodálkozott is, miért nem lepődtem meg. Talán épp a mélyén ficánkoló gondolatok miatt.

Síetősebbre fogtuk a készülődést, hiszen fordult a kocka, ném én, hanem ők vártak. Amíg összeszedtük magunkat, szétnéztek a gyűjtő területén.
Aztán beszállás, és uzsgyi! Szaladtak a házak mellettünk, mi meg Valériával elkezdtünk pletyizni. Vele órákon át képes vagyok tere-ferélní bármiről, még a 7-8 éves korunk közös emlékeit is előhozzuk. Észre se vettük és máris a Millenárisban voltunk. Valériáék hazamentek, mi meg Virággal felfedező útra indultunk.
Kisebb, nagyobb csoportosulásokra akadtunk, azt se tudtuk, merre nézzünk. Észrevettük, hogy a krisnások ingyen kaját osztogatnak, s mivel éhesek voltunk, beálltunk a sorba. Kelkáposztafőzeléket kaptunk, amit nem szeretek, az övék mégis ízlett. Utána jöhetett a sütijük, vagyis a halava. Hát az olyan finom volt, hogy ezret is meg tudtam volna enni belőle. Megkérdeztük, a receptjét, de már csak a grízre, a mézre, meg a kókuszra emlékszem. Feltétlenül utána kell néznem a neten, és rá kell vennem Virágot, hogy csináljon ilyet. A krisnások receptkönyveket is árultak, és egy sátor alatt zenéltek. Figyeltem őket Virág nagy bánatára, és mosolyogtunk egymásra. Vonzott az az egység, amit felfedezni véltem köztük, manapság még hasonlót se látok az embereknél. Tetszik a különc öltözködésük is, ami szintén az együvé tartozásra utal. Mindig szerettem volna hozzám hasonló gondolkodásúak közé tartozni. Egyetlen dolog zavar csupán, de ez fontos, a vallásuk. Nem tudnék szobroknak hódolni, számomra az élet maga Isten létezése. Másba nem tudok kapaszkodni. Ezért is hagytam ott őket kis idő múlva. Integettünk egymásnak, amikor odébb álltam.
Továbbhaladva észrevettem Orsit, aki pár éve itt a gyűjtőben dolgozott, mint programszervező. Bizony, akkor még jártunk múzeumba, állatkertbe, és egyéb rendezvényekre. Orsi elmondta, amit már régóta tudtunk, hogy nem bírt az itteni vezetőnővel kijönni, s most a Daunosok valamelyik intézményében dolgozik. Jó nagy csapatot hozott magával, akik asztaloknál kézműves dolgokkal foglalatoskodtak. Vásároltunk tőlük két kis faliképet. .
Ezután tovább, tovább, tovább... célba vettük a nagy színpadott, ahol Hajós András hamarosan felkonferálta a Klezmer Band-et. Hogy azok milyen beleéléssel zenélnek! Minden mozdulatuk a muzsika szeretetéről árulkodik. Ettől hitelesek.
Utánuk Palya Bea lépett a színpadra. Igazi, szuggesztív egyéniség! Fantasztikus a hangja és az előadásmódja. Nem bírtam levenni róla a tekintetemet.
Fellépett a President táncegyüttes is és egy fergeteges produkciót mutattak be. Ők tetszettek a legjobban.
A nézők egyre többen lettek, kattogtak a fényképezőgépek, működtek a kamerák. Jaj, muszáj vennem fnyképezőt, oly sok éve vágyom rá.
De sajna minden véget ér egyszer.
A legutolsó három dal a Pa-Dö-Dö-től hangzott el. Lang Györgyi, aki Hajóssal együtt konferálgatott, lelkesen éneket a kerekesszékben is, és úgy tűnt, mindenbe belekapaszkodik, ami számára az életet jelenti. Ez így jó.
Mariann a kavalkád végén épp mellettem ment el és megszólított. Megkérdezte, hogy éreztem magam, majd kis beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy Györgyi alapvetően vidám, bár olykor bizony elkeseredik. Nemrég őssejtes kúrát kapott, de semmit sem ért. Jó volt hallani, hogy kitart mellette egyértelműen.
A nap végén, amikor Valériáék értem jöttek, tettünk még egy kis sétát. Éppen bontották a sátrakat, díszleteket. Az egyik dolgozó odajött hozzánk és a kezünkbe nyomott egy lufiköteget. Aztán még egyet, és még egyet. Valériával úgy jöttünk el, hogy a kocsink tele volt tűzdelve színes lufikkal. Olyanok voltunk, mint Csodálatos Mary, csak nem ernyővel. Ettől úgy kacagtunk, hogy le akartak bennünket fényképezni. Én, mint bohókás benne voltam, de Valéria töprengett. Pedig a fotónk állítólag pályázatra készült volna.
A gyűjtőbe temérdek lufival masíroztunk be, amelyek itt vannak most körülöttem és csak a szépre emlékeztetnek.
Jó és élményes volt minden, vidáman telt az idő, nem bántam meg, hogy mégse mondtam vissza az autót reggel a borongás miatt. Kaptam egy esélyt, amit nem dobtam el.

2010. május 9.

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.