Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felírás (2010. május 6.)

2010.05.06

A kocsiszerelőm régóta nyúz azzal, hogy írassak fel egy új járgányt, mert a szabályok tiltják a külföldről behozott kerekesszékek javítását. Több próbálkozásom is volt már ez ügyben, de sorra csak olyanokat lehetett vényre feliratni, amelyeket biztosan nem tudnék használni. A szerelőnek is jobb, ha ahhoz az 5-6 szekérhez kell kímennie, amelyiket az engedélyezettek listája méltóságosan tartalmaz, hiszen azokhoz vannak elsősorban alkatrészeik. Újra hallgattam a jó szóra, és mivel konkrét típust ajánlott, ismerve a képességeimet, időpontot kértem a rehabra, ahol a felírás zajlik.

Az adott időpontban meg is jelentem, annak rendje s módja szerint. Befordulva a kórház azon folyosójára, ahol a rehab van, hatalmas megdöbbenés járt végig tetőtől talpig.
A keskeny folyosón emberek hada botorkált járókerettel, vagy sántikált séta gyanánt, és sok-sok fél lábú ember lökdöste magát kocsival ide-oda. Nem volt nehéz átlátni a helyzetet. Kevés szoba, rengetég beteg, megőrülnek az egyhangúságtól, jobb híján a folyosön sétálgatnak. De ez még nem minden. A fal mentén koszos székek szűkítik a mozgásteret, továbbá valamilyen mozgó polcszerűség, amin kesztyűk, pelenkák ékeskedtek egyéb dobozban szunnyadó tárgyakkal. A falhoz kapaszkodó vagy bordásfal utánzat tapadt, mint később megtapasztaltam, a gyógytorna lebonyolítása érdekében. A tornát ugyanis a zsúfolt folyosón tartják, a nyüzsgő embertömegben. A gyógytornász kiabálva mondogatja az "égy-kéttö-t", miközben szeme szerte jár, nem a betegeket figyeli, hanem a folyosó nagy életét.
Először azt se tudtam, hova parkoljak be addig, amíg be nem hívnak az irodába. Iroda vagy rendelő, nem lehetett igazán kideríteni. Kisvártatva akadt a székek mellett egy zug, ahol lecövekeltem. Ráláttam az ajtóra, no és a mellette lévő férfi vécé bejáratára, amit a csiszegő-csoszogó emberek folyton tárva-nyitva hagytak. Bűz és áporodottság keringett a levegőben. A nővérek fedetlen ágytállal rohangáltak, erről Ivett jutott az eszembe. Kértváralján, ő futkározott így a folyosón. Olyan mókás volt, hogy Kornél kiült a szobája ajtajába, és mint egy focimeccset, úgy közvetítette a történéseket.
- Most akadályverseny következik. A versenyző ügyesen lavíroz, de már át kéne ugrania egy-két kósza járművet, úgy, hogy a kezében lévő edény tartalma a helyén maradjon. No, lássuk csak, ki a gyorsabb, ki kerül a dobogó legfelső csúcsára. Mindenki dőlt a röhögéstől, a nővérek is.
Visszatérve a rehabra, legalább két órát vártam a nagy megmérettetésre. Mivel nem reggeliztem, kopogott a szemem az éhségtől.
A jelzett megjelenési időpontnál jóval később hívtak be. Az orvosnő kedves volt, és figyelmes. Alaposan kikérdezett az életemről, sokszor az az érzés támadt bennem, hogy a regényes életutam érdekli csupán. Pl. megkérdezte, milyen a kapcsolatom a testvéreimmel. Hát erre biztos nincs szükség egy kerekesszék félírásánál. E témáról idegeneknek nem is beszélek szívesen.
Meglepődtem, amikor közölte, hogy a félírás csak akkor szabályos, ha egyszerre két szakorvos van jelen, és teljes vizsgálat alá vesznek. A kikérdezés után föl kellett volna feküdnöm egy vizsgáló asztalra, hogy alaposan megszemléljenek. Igyekeztem ellenállni, mondván, hogy a kocsimból való ki-beszállás meglehetősen körülményes, de nem tágítottak a döntésben. Behívták a betegszállítót. Na, erre én olyan lettem, mint egy könnyező pálma.
- Inkább nem kérek kocsit - mondtam.
- Dehogynem - felelték.
- Emeléstől már kétszer volt csonttörésem - érveltem.
- Majd vigyázunk - így ők.
Még ilyet! Ne tukmálják rám a szuper járgányt, ha lemondok róla! Látva elszontyolodásomat, letettek a szándékukról, és a kocsimban ülve vizsgáltak meg. Hogy minek kell a bokámat megnézni egy kocsifelírás miatt, vagy a vérnyomásomat megmérni, illetve a tüdőmet megkopogtatni, örök rejtély marad. De megúsztam! Hurrá! Nem vonszoltak, nem cincáltak, hú, hatalmas kő esett le a szívemről.
Az sem érdekelt már, hogy a számítógépasztal melletti mosdóban vizeleteket őntözgettek üvegcsékbe, amitől állt a levegőben a pisiszag. Az IRODÁBAN!
Íszonyúan megfájdult a fejem. Már-már alig bírtam gondolkodni. Tisztelet azoknak az orvosoknak, akik ilyén körülmények közt dolgoznak.
Miután megtörtént a kikérdezés és a felületes kivizsgálás, el kezdtem aláírni egy tucat papírt. Eközben jelent meg az a két tetkós mentős, akik egy előre nem bejegyzett beteget hoztak. A főorvos úgy döntött, nem veszik át, mert nem tudnak róla. A mentősök viszont nem akarták visszavinni. Hogy mi történt szegény beteggel, nem tudom, én igyekeztem a pazar szignók után sietve távozní.
Egyet nem értek. Ha rám néz valaki, nyomban tudhatja, mennyire szükséges számomra az elektromos kerekesszék. Miért kell ehhez végigmustrálni az összes porcikámat?
Vajh, mi lenne, ha egyszer a nagybecsű törvényhozó is gondolkodna? Talán nem dőlne össze a világ.
S mivel fáradt vagyok, még nem is írtam az ortopédiai kalandomról.
Jelenleg kicsit szenvedek fogfájás miatt, de szombaton elmegyek az Esélyegyenlőségi napra.

2010. május 6.

 

Ádámtól kapott orgonám még ilyen szép.

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.